Friday, May 27, 2016

A Szerencsekerék

Olyan sokszor, sokan beleesünk abba a hibába, hogy kötél szakadtával AKARUNK valamit, valakit: Társat, munkát, pénzt, házat, autót, nyaralást, ki-ki a maga szájíze szerint vágyakozik, ez a lista végtelen. Pedig semmi sem a miénk - tudom, közhelyes. De akkor is igaz. 

Időnként lelassulnak az energiák, időnként felgyorsulnak; időnként fel vagyunk dobva, máskor leeresztünk; időnként olyan simán, könnyen és egyértelműen megy minden, máskor akadályokba és falakba ütközünk; időnként egy pillanatnak tűnik az az idő, ami máskor ólomlábakon jár.  

Van valami, amit soha nem lehet kikerülni, és ami mindig ugyanaz marad: a változás. Csak ez marad mindig ugyanaz, hogy mindig minden - és mindenki - változik. Ezért nem szabad túlságosan ragaszkodni senkihez és semmihez - mert amihez vagy akihez az egyik pillanatban még ragaszkodunk, a másik pillanatban megváltozhat, elmúlhat, vagy épp saját elhatározásából dönthet úgy, hogy távozik az életünkből.

Nem azt mondom, hogy semmihez és senkihez ne kötődjünk - különben akkor már nem is élnénk testben. Aki testben él, annak az embernek még vannak - és lesznek - fizikai kötődései, és ez így is van rendjén. Éppen ezért fájdalmai, huppanói, mélypontjai is lesznek. Mégis lehet törekedni arra, hogy elengedjük a ragaszkodásainkat, kötődéseinket, vágyainkat - Buddha azt mondta, minden szenvedés forrása a vágy. Szerintem teljesen igaza volt. És még ez sem azt jelenti, hogy ne legyenek vágyaink - mert kell, hogy legyenek. Ha nem lennének vágyaink és céljaink, akkor céltalanul bolyonganánk, és nem lenne, ami motivál és előrevisz minket. 

A vágy sem rossz önmagában - bár a testi vágynál mulandóbb, becsapósabb és megbilincselőbb energia kevés létezik. Az a rossz, ha beleragadunk a vágyunkba - illetve abba az érzésbe, hogy nagyon rossz, hogy amire vágyunk, az nem a miénk. Ilyenkor ugyanis a hiányérzetbe ragadunk bele - annak pedig az lesz a folytatása, hogy az adott dolog vagy személy hiányából fogunk kapni még többet. 

A Szerencsekerék mindig mozgásban van - hívhatnánk az Univerzum Kerekének is. Mivel mindig mozog, mint az energia, és sosem áll meg, bármelyik pontján is vagyunk éppen, az a pont egyszer fent lesz, egyszer lent. Próbálhatnánk lépést tartani vele - képzeljünk el egy mókust, aki megállás nélkül rohan a mókuskerékben. A végén túlpörög a szíve, nem bírják tovább az izmai, túlfeszül, túlhevül, és ha nem áll meg, akkor meghal. Nálunk, embereknél is így van. Ha nem állunk le időnként, mert mindig csak pörgünk, két végén égetjük a gyertyát, annak sosem lesz jó vége. 

Aztán ha a Kerék valamelyik külső pontján ülünk, és mi magunk nem mozgunk, nem pörgünk, akkor a Kerék visz majd le és fel. Erre meg sokan azt mondják, hogy na, nehogy már. Nekem nem a Kerék fogja megmondani, hogy lent legyek-e, vagy fent. Szerintem ezek az emberek tudnak valamit. Mert valóban nem kellene, hogy mindig mindent a Végzet kezébe adjunk. 

A megoldást ennek az illusztrációnak a Szerencsekereke nagyon szépen megmutatja: a Kerék - gép - forog, az Alkotó pihen, a Végzet láthatatlan Keze pedig forgatja az Idő Kerekét. Az mindig lesz itt nekünk, egyébként. Mármint az Idő. Csak a mi síkunkon van, és jó, hogy van, mert fontos, de örülni fogunk neki, ha már nem leszünk hozzákötve. A megoldás pedig: minél közelebb vagyunk a Kerék középpontjához - önmagunk középpontjához -, annál kevesebb kilengésnek és hepehupának vagyunk kitéve. Persze van, aki éppen a nagy kilengéseket szereti - bár olyan emberrel még nem találkoztam, aki hosszú távon élvezte volna a nagy kilengéseket, és közben a nyugalmát is sikerült megőriznie. 

Törekedjünk a középpontunk, a Belső Egység, a Belső Fény felé - ez a Szerencsekerék valódi üzenete. A bukkanók az élet velejárói, mint ahogyan a nappalt és az éjszakát sem lehet eltörölni, és nem lehetünk a földgolyónak mindig azon a részén, ahol éppen napsütés van. De a Belső Fényünk mindig világít. "Minden úgy van, ahogy köll!" - de rajtunk múlik, hogy mennyire tudjuk megőrizni a nyugalmunkat és a lélekjelenlétünket életünk helyzeteiben, történéseiben és eseményeiben. Minél inkább meg tudjuk őrizni, végül annál tovább jutunk.