Kedves ismerősömmel, Évával beszélgettem a minap röviden. Mindig elfoglalt ő is, és én is a magam szétszórt módján viszem a mindennapjaimat - tényleg, el ne felejtsem, hogy holnap az Államkincstárba kell mennem -, és abban a pár mondatban, amit beszélgettünk, azt mondta Éva, nincs jól, de viszi a Sorsát, és aki egy kicsit is normális, az ezekben az időkben nincs jól. Hálás voltam Évának ezekért a szavakért - nem ez volt az első alkalom, hogy két mondatával olyan sokat adott nekem. Hogy én hogy vagyok - nem tudom. Fent és lent. És ha szétnézek, a normális emberek tényleg fent és lent vannak, nagyjából azonos időmennyiségben fent és lent, csak a 8-asnak a középponttól egyre távolabb eső részein - nagyobbak a kilengések. Közben a legtöbb ember arra vágyik, hogy a 8-asnak a közepén legyen, kilengések nélkül - merthát, kinek jó a hepehupa és a fájdalom? És ki akar önszántából fájdalmat? Mégis ott van.
Jó volna, ha lenne egy olyan szivacs, mint amivel az iskolában a táblát töröltük: csak simán letörölnénk vele a fájdalmat és a nehézségeket, és eltűnnének egy mozdulattal. Aztán ha újra összekoszolódott a tábla, letöröljük megint. A lélekből azért nem olyan könnyű kitörölni a fájdalmat, mert annak van mélysége és magassága is, nemcsak egy sík felület, mint a tábla (itt most jöhetne az a rész, hogy Hit kérdése minden, és adjuk Isten kezébe a gondjainkat, amit amúgy így is gondolok, és magam is mindig Máriapócson kötök ki, ha már nagyon bedarált az élet, és olyankor úgy érzem, már tényleg csak az segít, ha Isten kezébe egyszerűen átadok mindent). Mégis, még ha tudjuk is, hogy ezt naponta többször megtehetnénk, nem tesszük... Még ezt is elfelejtjük, és nincs bennünk rutinként az, hogy nahát, van egy Mindenható, akinek minden nap a kezébe tehetnénk a gondjainkat - persze közben fontos, hogy mi se tétlenkedjünk a földi síkunkon, és ami rajtunk múlik, azt tegyük meg. Sokszor meg éppen túl sok mindent akarunk mi megoldani, makacs módon.
Évának igaza van, a Sorsát mindenkinek vinnie kell - akár Isten kezébe teszi, akár nem. Egy ideje már olyan nehéz Sorsok vannak világszerte. Mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, ez is olyan igaz. És mindenki annyi erőt kap, amennyi a Sorsának az elviseléséhez szükséges. Néha elképedünk, milyen nehézségekből jönnek ki emberek, és ami az egyiknek meg sem kottyan, attól a másik összeomlik - nincs közös recept, viszont a saját gondját tényleg mindenki beleteheti ugyanannak a Mindenhatónak a kezébe.
Mindig mindenki csak boldog akar lenni - pedig olyan nincsen, hogy mindig boldogok legyünk. Az az Élet természetével ellentétes. Ebben a világban meg különösen lehetetlennek tűnik, hogy valaki mindig csak boldog legyen, mindent vidáman, mosolyogva csináljon - bár láttam már ilyet is. Lehet, hogy belül ők is sírnak, nem tudom. Még a Szentek is nagyon sokat szenvedtek, borzasztóan sokat. Mindig volt valami kemény áldozat vagy lemondás, amit hoztak. Olyan nincs, hogy az Élet csak jó... El lehet menekülni ideig-óráig sok nehézség elől, de attól az még nem lesz megoldva. Cipelni is lehet őket sokáig, de akkor csak összeroskadunk alatta a végére. Megoldani és elengedni kellene - és még ha nem is így neveltek minket - sajnos -, az univerzális recept, az egyetlen, amit hétmilliárd ember megtehet, kivétel nélkül mindenki megteheti, az az, hogy Isten kezébe adjuk, és ha kell, akkor addig imádkozunk, amíg tényleg érezni kezdjük, hogy működik. Hogy egy mélységes ima után tényleg könnyebb a lélek - kár, hogy a darálóban elfelejtjük ezt egyszerűen napi rutinként alkalmazni - én is elfelejtem... Pedig a könnyek könnyítenek, ima közben meg főleg.
Az Érmék Kettes figurája egyensúlyozgat és lavírozgat - próbál a középpontban maradni, de a háttérben mégis morajlik és hullámzik a tenger, és bucskázik a kis hajó. A fektetett nyolcason nem látszanak annyira a kilengések, mint az álló nyolcason - de szerintem egyik ember ilyen, a másik olyan. Az egyik szeszélyes és szenvedélyes, nagy magasságokkal és nagy mélységekkel az álló nyolcason, a másiknak kisebb kilengései vannak a fektetett nyolcason - nem tudom, van-e olyan, hogy valaki átmegy álló nyolcasból fekvőbe, vagy fordítva. Szerintem nincs - ezt jelentheti a vérmérséklet, a temperamentum, a spiritusz. Az egyik ember bevállalós és bolondabb, a másik passzívabb és higgadtabb - a második csoportba tartozók tapasztalnak kevesebbet, de nyugalmasabb az életük, az álló nyolcasban hintázók pedig azok, akik inkább égnek-kiégnek, ők viszont többet tapasztalnak az Életből, éppen a magasságaik és mélységeik miatt. Szerintem egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, inkább mindkettő csak egy-egy Sorsnak az egyik összetevője. Legyen szó álló vagy fekvő nyolcasról, azért a víz az úr: a mély és félelmetes tenger mindig morajlik a háttérben. Nem lehet neki azt mondani, hogy hagyja abba a morajlást - mint ahogyan a folyónak sem lehet azt mondani, hogy ne folyjon. Árral szemben úszni és hullámok között vergődni persze nagyon kimerítő - mégis milyen sokszor ezt tesszük... Aztán végül mindig arra jutok, hogy az a legjobb, ha lerázzuk a vizet a szárnyainkról, és inkább repülünk, amerre a légáram visz, és leszállunk megpihenni és töltődni mindig, amikor elfáradtunk.
No comments:
Post a Comment