A Barlanghasonlat és az Ördög

Ez a Barlanghasonlat Platóntól annyira tisztán leírja azt, amit a Tarot Ördög lapja is! 

I.

SZÓKRATÉSZ: Hasonlítsd mármost természetünket – abból a szempontból, hogy részesül-e nevelésben vagy sem – a következő helyzethez. Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű, föld alatti lakóhelyen, melynek a világosság felé nyíló, s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van, gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgy, hogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, de fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűznek a fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén egy alacsony fal van építve. mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé egy emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják.

GLAUKÓN: Értem.

SZÓKRATÉSZ: Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat: emberszobrokat, kőből és fából való, s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal fölött kilátszanak; s – mint ahogy természetes is – a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat.

GLAUKÓN: Különös egy kép, s különösek a rabok is.

SZÓKRATÉSZ: Éppen olyanok, mint mi. Mert először is, hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szemben eső falára vetített?

GLAUKÓN: Hogy is láthattak volna, amikor a fejüket egész életükön át mozdulatlanul kénytelenek tartani?

SZÓKRATÉSZ: S mit látnak vajon a fel és alá hordozott tárgyakból? Nem ugyanazt?

GLAUKÓN Dehogynem.

SZÓKRATÉSZ: S ha beszélni tudnának egymással, nem gondolod-e, hogy azt tartanák valóságnak, amit látnak?

GLAUKÓN: Feltétlenül.

SZÓKRATÉSZ: Hát még ha a börtön szembeeső fala visszhangot is adna! Ha a fel s alá járó emberek valamelyike megszólalna, gondolhatnának-e másra, mint hogy az előttük elhaladó árnyék beszél?

GLAUKÓN: Zeuszra, nem.

SZÓKRATÉSZ: S egyáltalában, ezek az emberek aligha gondolhatnák azt, hogy más az igazság, mint ama mesterséges dolgoknak az árnyéka.

GLAUKÓN: Minden bizonnyal.

SZÓKRATÉSZ: Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye, természetszerűleg valahogy így történne a dolog: ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva kényszerítené, hogy feleljen a kérdésére: mi az, nem gondolod-e, hogy zavarban volna, és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki?

GLAUKÓN: Úgy van.

II.

SZÓKRATÉSZ: Ha tehát arra kényszerítené, hogy magába a fénybe tekintsen, nemde fájna a szeme, elfordulna, és azokhoz a dolgokhoz menekülne, amelyeknek a nézésére képes, és a most mutatott tárgyaknál valójában világosabbnak tartaná őket?

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Ha aztán innen valaki erőszakkal továbbvonszolná felfelé a göröngyös és meredek úton, s nem engedné el, amíg csak ki nem húzná a napfényre: vajon nem szenvedne-e emiatt, s nem méltatlankodnék-e hurcoltatása közben? S mikor a napfényre érne, vajon tudna-e a fénytől elárasztott szemével valamit is látni abból, amit most mint igazi világot mutatnak be neki?

GLAUKÓN: Aligha; legalábbis azonnal nem.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, előbb meg kellene itt szoknia, ha a fönti dolgokat látni akarná. Először is, legkönnyebben az árnyékképeket tudná nézni, aztán az embereknek s minden másnak a vízben tükröződő képét, s csak utoljára magukat a dolgokat; s továbbhaladva, az égitesteket és az égboltozatot is sokkal könnyebben tudná éjjel szemlélni, ha a csillagok és a Hold fényére tekintene fel, mintha nappal nézné a Napot és a napfényt.

GLAUKÓN: Hogyne!

SZÓKRATÉSZ: S végül aztán a Napot is – de nem a víz tükrében, s nem valami más helyen lévő hasonmását, hanem őt magát, a maga valóságában, s a maga helyén – meg tudná pillantani, s eredeti minőségében megszemlélni.

GLAUKÓN: Minden bizonnyal.

SZÓKRATÉSZ: S akkor aztán arra a következtetésre jutna felőle, hogy a Nap hozza létre az évszakokat és az éveket, ő intéz mindent a látható térben, s mindannak, amit láttak, valamiképp ő az oka.

GLAUKÓN: Egészen bizonyos, hogy az előbbiek után ide kell jutnia.

SZÓKRATÉSZ: S ha visszaemlékezik korábbi lakóhelyére, ottani bölcsességére és ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy e változás miatt magát boldognak fogja tartani, amazokat pedig szerencsétlennek?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: S ha akkor egymás közti életükben voltak bizonyos kitüntetések, dicséretek és tiszteletajándékok, amelyeket annak adtak, aki az előtte elvonuló árnyképeket a legélesebben tudta felismerni, s aki a legjobban tudott emlékezni rá, hogy melyek szoktak előbb, melyek később, s melyek egyszerre elhaladni, s aki mindennek alapján a legbiztosabban meg tudta jósolni, hogy mi fog következni: gondolod-e, hogy ő ezekre még mindig vágyakozik, s hogy az ottani világban kitüntetetteket és hatalmasokat irigyli – s nem inkább Homérosszal érezne-e, s nem szeretne-e inkább mezei munkásként dolgozni egy föld nélküli embernél, s inkább akármit elszenvedni, mint ama révület világában élni?

GLAUKÓN: Én bizony azt hiszem, hogy mindent inkább vállalna, semhogy úgy kelljen élnie.

SZÓKRATÉSZ: S gondold meg ezt is. Ha ez az ember megint lemenne ugyanarra a helyre, s ott leülne, nem lenne-e a szeme tele sötétséggel, így hirtelen a napfényről jövet?

GLAUKÓN: De bizony.

SZÓKRATÉSZ: S ha megint csak azoknak az árnyékképeknek a megfejtésében kellene neki vetélkednie amaz örök rabokkal, miközben homályosan látna mindaddig, míg csak a szeme újból nem alkalmazkodna – márpedig az az idő, amíg hozzászokna, aligha lenne rövid –, nem lenne-e nevetség tárgya, s nem mondanák-e róla, hogy felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt? S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?

GLAUKÓN: Feltétlenül.

 

ÉLETÜNK OLYAN, MINT A BARLANGLAKÓKÉ.

PLATÓN: AZ ÁLLAM - HETEDIK KÖNYV BARLANGHASONLAT I. SZÓKRATÉSZ: Hasonlítsd mármost természetünket - abból a szempontból, hogy részesült-e nevelésben vagy sem - a következő helyzethez. Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen - melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van - gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják. GLAUKÓN: Értem. SZÓKRATÉSZ: Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat, emberszobrokat, kőből és fából való s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal felett kilátszanak; s - mint ahogy természetes is - a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat. GLAUKÓN: Különös egy kép, s különösek a rabok is. SZÓKRATÉSZ: Éppen olyanok, mint mi. Mert először is, hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szembe eső falára vetített? GLAUKÓN: Hogy is láthattak volna, mikor a fejükét egész életükön át mozdulatlanul kénytelenek SZÓKRATÉSZ: S mit látnak vajon a fel s alá hordozott tárgyakból? Nem ugyanezt? GLAUKÓN: Dehogynem. SZÓKRATÉSZ: S ha beszélni tudnának egymással, nem gondolod-e, hogy azt tartanák valóságnak, GLAUKÓN: Feltétlenül. SZÓKRATÉSZ: Hát még ha a börtön szembeeső fala visszhangot is adna! Ha a fel s alá járó emberek valamelyike megszólalna, gondolhatnának-e másra, mint hogy az előttük elhaladó árnyék beszél? GLAUKÓN: Zeuszra, nem. SZÓKRATÉSZ: S egyáltalában, ezek az emberek aligha gondolhatnák azt, hogy más az igazság, mint ama mesterséges dolgoknak az árnyéka. GLAUKÓN: Minden bizonnyal. SZÓKRATÉSZ: Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye természetszerűleg valahogy így történne a dolog: ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésére: mi az? Nem gondolod-e, hogy zavarban lenne, és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki? GLAUKÓN: Úgy van. II. SZÓKRATÉSZ: Ha tehát arra kényszerítené, hogy magába a fénybe tekintsen, nemde fájna a szeme, és elfordulna, és azokhoz a dolgokhoz menekülne, melyeknek a nézésére képes, és a most mutatott tárgyaknál valójában világosabbnak tartaná őket? GLAUKÓN: Így van. SZÓKRATÉSZ: Ha aztán innen valaki erőszakkal továbbvonszolná felfelé a göröngyös és meredek úton, s nem engedné el, amíg csak ki nem húzná a napfényre: vajon nem szenvedne-e emiatt, s nem méltatlankodna-e hurcoltatása közben? S mikor a napfényre érne, vajon tudna-e a fénytől elárasztott szemével valamit is látni abból, amit most mint igazi világot mutatnak be neki? GLAUKÓN: Aligha; legalábbis azonnal nem. SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, előbb meg kellene itt szoknia, ha a fenti dolgokat látni akarná. Először is, legkönnyebben az árnyékképeket tudná nézni, aztán az embereknek s minden másnak a vízben tükröződő képét, s csak utoljára magukat a dolgokat; s továbbhaladva, az égitesteket és az égboltozatot is sokkal könnyebben tudná éjjel szemlélni, ha a csillagok és a hold fényére tekintene fel, mintha nappal nézné a napot és a napfényt. GLAUKÓN: Így van. SZÓKRATÉSZ: S végül aztán a napot is - de nem a víz tükrében, s nem valami más helyen lévő hasonmását, hanem őt magát, a maga valóságában, s a maga helyén - meg tudná pillantani, s eredeti minőségében megszemlélni. GLAUKÓN: Minden bizonnyal. SZÓKRATÉSZ: S akkor aztán arra a következtetésre jutna felőle, hogy a nap hozza létre az évszakokat és az éveket, ő intéz mindent a látható térben, s mindannak, amit láttak, valamiképp ő az GLAUKÓN: Egészen bizonyos, hogy az előbbiek után ide kell jutnia. SZÓKRATÉSZ: S ha visszaemlékezik korábbi lakóhelyére, ottani bölcsességére és ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy e változás miatt boldognak fogja tartani magát, amazokat pedig szerencsétlennek? GLAUKÓN: De igen… SZÓKRATÉSZ: S gondold meg ezt is. Ha ez az ember megint lemenne ugyanarra a helyre, s ott leülne, nem lenne-e a szeme tele sötétséggel, így hirtelen a napfényről jövet? GLAUKÓN: De bizony. SZÓKRATÉSZ: S ha megint csak azoknak az árnyékképeknek a megfejtésében kellene neki vetélkednie amaz örök rabokkal, miközben homályosan látna mindaddig, míg csak a szeme újból nem alkalmazkodna - márpedig az az idő, amíg hozzászokna, aligha lenne rövid -, nem lenne-e nevetség tárgya, s nem mondanák-e róla, hogy felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt? S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg? (PLATÓN: Barlanghasonlat In: Platón összes művei 2. kötet. Bp., 1984. Európa. 355-460.p.)
Forrás: https://kuruc.info/r/6/58959/

PLATÓN: AZ ÁLLAM - HETEDIK KÖNYV BARLANGHASONLAT I. SZÓKRATÉSZ: Hasonlítsd mármost természetünket - abból a szempontból, hogy részesült-e nevelésben vagy sem - a következő helyzethez. Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen - melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van - gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják. GLAUKÓN: Értem. SZÓKRATÉSZ: Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat, emberszobrokat, kőből és fából való s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal felett kilátszanak; s - mint ahogy természetes is - a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat. GLAUKÓN: Különös egy kép, s különösek a rabok is. SZÓKRATÉSZ: Éppen olyanok, mint mi. Mert először is, hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szembe eső falára vetített? GLAUKÓN: Hogy is láthattak volna, mikor a fejükét egész életükön át mozdulatlanul kénytelenek SZÓKRATÉSZ: S mit látnak vajon a fel s alá hordozott tárgyakból? Nem ugyanezt? GLAUKÓN: Dehogynem. SZÓKRATÉSZ: S ha beszélni tudnának egymással, nem gondolod-e, hogy azt tartanák valóságnak, GLAUKÓN: Feltétlenül. SZÓKRATÉSZ: Hát még ha a börtön szembeeső fala visszhangot is adna! Ha a fel s alá járó emberek valamelyike megszólalna, gondolhatnának-e másra, mint hogy az előttük elhaladó árnyék beszél? GLAUKÓN: Zeuszra, nem. SZÓKRATÉSZ: S egyáltalában, ezek az emberek aligha gondolhatnák azt, hogy más az igazság, mint ama mesterséges dolgoknak az árnyéka. GLAUKÓN: Minden bizonnyal. SZÓKRATÉSZ: Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye természetszerűleg valahogy így történne a dolog: ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésére: mi az? Nem gondolod-e, hogy zavarban lenne, és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki? GLAUKÓN: Úgy van. II. SZÓKRATÉSZ: Ha tehát arra kényszerítené, hogy magába a fénybe tekintsen, nemde fájna a szeme, és elfordulna, és azokhoz a dolgokhoz menekülne, melyeknek a nézésére képes, és a most mutatott tárgyaknál valójában világosabbnak tartaná őket? GLAUKÓN: Így van. SZÓKRATÉSZ: Ha aztán innen valaki erőszakkal továbbvonszolná felfelé a göröngyös és meredek úton, s nem engedné el, amíg csak ki nem húzná a napfényre: vajon nem szenvedne-e emiatt, s nem méltatlankodna-e hurcoltatása közben? S mikor a napfényre érne, vajon tudna-e a fénytől elárasztott szemével valamit is látni abból, amit most mint igazi világot mutatnak be neki? GLAUKÓN: Aligha; legalábbis azonnal nem. SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, előbb meg kellene itt szoknia, ha a fenti dolgokat látni akarná. Először is, legkönnyebben az árnyékképeket tudná nézni, aztán az embereknek s minden másnak a vízben tükröződő képét, s csak utoljára magukat a dolgokat; s továbbhaladva, az égitesteket és az égboltozatot is sokkal könnyebben tudná éjjel szemlélni, ha a csillagok és a hold fényére tekintene fel, mintha nappal nézné a napot és a napfényt. GLAUKÓN: Így van. SZÓKRATÉSZ: S végül aztán a napot is - de nem a víz tükrében, s nem valami más helyen lévő hasonmását, hanem őt magát, a maga valóságában, s a maga helyén - meg tudná pillantani, s eredeti minőségében megszemlélni. GLAUKÓN: Minden bizonnyal. SZÓKRATÉSZ: S akkor aztán arra a következtetésre jutna felőle, hogy a nap hozza létre az évszakokat és az éveket, ő intéz mindent a látható térben, s mindannak, amit láttak, valamiképp ő az GLAUKÓN: Egészen bizonyos, hogy az előbbiek után ide kell jutnia. SZÓKRATÉSZ: S ha visszaemlékezik korábbi lakóhelyére, ottani bölcsességére és ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy e változás miatt boldognak fogja tartani magát, amazokat pedig szerencsétlennek? GLAUKÓN: De igen… SZÓKRATÉSZ: S gondold meg ezt is. Ha ez az ember megint lemenne ugyanarra a helyre, s ott leülne, nem lenne-e a szeme tele sötétséggel, így hirtelen a napfényről jövet? GLAUKÓN: De bizony. SZÓKRATÉSZ: S ha megint csak azoknak az árnyékképeknek a megfejtésében kellene neki vetélkednie amaz örök rabokkal, miközben homályosan látna mindaddig, míg csak a szeme újból nem alkalmazkodna - márpedig az az idő, amíg hozzászokna, aligha lenne rövid -, nem lenne-e nevetség tárgya, s nem mondanák-e róla, hogy felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt? S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg? (PLATÓN: Barlanghasonlat In: Platón összes művei 2. kötet. Bp., 1984. Európa. 355-460.p.)
Forrás: https://kuruc.info/r/6/58959/