Thursday, May 26, 2016

Önelfogadás

Tegnap este kérdezett tőlem valamit a tizennégy éves, kicsit mackós alkatú, de nagyon szép arcú, tündérlelkű kisfiam - bevallom, hogy elsőre meglepett a kérdése, de lassan hozzászokik a tudatom, hogy a mai gyerekek sokkal hamarabb kezdenek mélyebben lelki témákkal foglalkozni, mint régebbi idők gyerekei. 

Pár nappal ezelőtt egy kirándulásról tértek haza, ahol több időt tölthettek egymással a gyerekek iskolán kívül - persze mint ilyenkor lenni szokott, egy-két nagy beszélgetésre is sor került. Az egyik kislány szomorúan panaszolta a fiamnak, hogy a szíve szorul össze, amikor a saját fényképeit látja hét-nyolc éves korából, amikor még olyan vékony volt, hogy senki sem gondolta volna, hogy kamaszkorára a másik végletbe fog átcsapni. Van ilyen... Tudom, hogy a kisfiamat is zavarja időnként a mackós testalkata, de időnként megjegyzi - és ennek örülök -, hogy tulajdonképpen jobban örül ennek az alkatnak, mintha ropi sovány lenne, és semmitől sem tudna hízni és erősödni. Ezzel a kislánnyal végül arról is beszélgettek, hogyha változtathatnának valamit a testükön, mi lenne az.

Nem mondom, hogy nem fontos a test. Tudom, hogy fontos - leginkább az egészség szempontjából, de nyilván az esztétikai oldal sem elhanyagolható. A kisfiam végül tőlem is megkérdezte a világ legkedvesebb, legőszintébb stílusában, hogyha valamit változtathatnék a testemen, akkor mi lenne az. 

Legnagyobb meglepetésemre három másodpercen belül teljesen nyugodtan azt mondtam, hogy: SEMMIT. És nem azért, mert szépnek látom magamat - a testemet pedig különösen nem látom szépnek. Soha nem láttam annak - még akkor sem, amikor húsz évvel ezelőtt nagyon csinosra fogyasztottam magamat egy időre -, és nem hiszem, hogy valaha szépnek fogom látni, mert nekem is van szemem, feltalálták már a tükröt is régen, és ahogyan telik az idő, úgy én sem fiatalodom - bár fittebbé mindig válhat az ember. Akkor, húsz évvel ezelőtt, olyan vékony állapotomban - nem voltam sovány, csak a mostanihoz képest vékony - olyan csúnyának láttam az arcomat, hogy szó szerint fájt tükörbe néznem. Ha bárki valami szépet mondott rám, vagy hülyének néztem az illetőt, vagy azonnal tiltakozásba kezdtem, és nagyon zavarba jöttem - ma már tudom, hogy azért, mert gyerekkorom végigkísérő élménye volt a megbélyegzés, hogy kövér, és ennélfogva csúnya vagyok (pedig inkább csak husi voltam, nem kövér). Nem tudom, talán ez égett belém annyira, hogy képtelen voltam magamat szépnek látni. Mostanra ez átalakult, és boldog vagyok, hogy megszületett bennem az érzés, hogy nem érdekel, hogy ki milyennek lát engem, és nem motivál - Istennek hála -, hogy bárki miatt is - magamat leszámítva - változtatni akarjak magamon. Ilyenre, hogy másnak akartam megfelelni, mert nem tetszettem neki úgy, ahogyan vagyok, egyszer volt példa az életemben, és nagy sírás lett a vége. 

A saját reakcióm viszont meglepett... Mert még néhány hónappal ezelőtt is elkezdtem volna felsorolni, hogy miket változtatnék meg a testemen - és nagyon hosszú lett volna a lista. Nagyon sok mindent megváltoztattam volna. És most teljes nyugalommal azt érzem, hogy semmit sem változtatnék meg rajta... 

Ez persze nem azt jelenti, hogyha a belső munkám eredményeképpen külső változások is láthatóak lesznek esetleg a testemen, akkor nem fogok neki örülni - örülnék neki, ha csinos lennék, persze. De ha így maradok, akkor is örülök. Elmúlt a rossz érzés, hogy nem vagyok így jó. Pont így, ilyennek kell most lennem - mert ebből is van valami megértésre váró feladatom, és mindig örülök, ha újabb felismeréseim vannak. 

Nem akarok már megfelelni senkinek, csak jól érezni magamat a testemmel-lelkemmel-szellememmel, és aki szeret engem, az elfogad olyannak, amilyen vagyok. Megtanultam egy tollvonással megszüntetni az olyan emberekkel a kapcsolatot, akik ítélkeznek, bírálnak, megalázó szavakkal illetik a testemet - amit én akartam, hogy ilyen legyen. Kaptam a lehetőséget az Atyától, hogy itt lehessek, és ilyenné formáltam magamat. Ha másmilyenné akarom formálni magamat, akkor másmilyen leszek, mint ahogyan most is más lennék, ha más akartam volna lenni. Ha tetszik nekem, ha nem, ilyen akartam lenni - talán éppen azért, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor a külsőm alapján vagyok elutasítva vagy porig alázva. Igazság szerint hálás vagyok ezekért a tapasztalásokért is - most már. :) Jó így. Talán ez már egy egészséges önelfogadás - bízom benne, hogy az. Már a kirakatok visszatükröződésében is meg merem nézni magamat - nagy szó, mert korábban a saját magam iránt érzett undor miatt erre képtelen voltam. 

Hogy a Tarot-ban melyik kártya jelzi az önelfogadáshoz vezető átalakulást, és saját, önpusztító gondolataink elengedését, majd a felszabadultságot, ami ezután jön: a Mértékletesség kártyáját kaptam a Nagy Arkánumból. Értem, hogy miért ezt. :)

Erről a kártyalapról már írtam korábban - az elemek egyesítését, az Angyali Szeretetet, az elengedést, az elfogadást, a bölcsességet, és a Jin és a Jang egybefonódását jelzi. Ha választanom kellene egy lapot, hogy szerintem melyik lap jelzi a férfi is a nő közti teljes elfogadást, egybefonódást, harmóniát, a Tantrát, az Egy-séget testi, lelki és szellemi síkon, akkor ezt a kártyát mondanám elsőként.

Tudom, hogy amíg testben élünk, addig a testünket nem lehet kizárni az áramlásból, a körforgásból és a vérkeringésből. És Egy-séget, harmóniát és összefonódást is csak úgy tudunk megélni másokkal, ha testi, lelki és szellemi szinten is rendben vagyunk önmagunkkal. Nem tudom, hogy van-e univerzális recept önelfogadásra - szerintem nincsen, mert nincs két egyforma ember, két egyforma érzés és két egyforma életút sem. Akkor két egyforma megoldás sincsen, ha lelki-szellemi-érzelmi kérdésekről van szó, de még fizikai, kémiai ingerekre sem hiszem, hogy teljesen ugyanúgy tudna reagálni két test. 

Én csak azt tudom, hogy akinek benne van a batyujában az, hogy utálnia kell önmagát, undorodnia kell magától valamiért, az az ember nem fogja kikerülni ezt az érzést és élettapasztalatot, és bármerre indul, bele fog botlani olyan emberekbe, akik megvetik, bántják vagy porig alázzák - de fontos felismernünk, hogy nagyon pusztító, ha így marad, és éppen ezért nem maradhat így. Személyes tapasztalat, és nagyon kegyetlen, mert nagyon nehéz elfelejteni alázó szavakat és érzéseket, amiket ezek az emberek okoznak, de nekem éppen ezek a lelket gyilkoló szavak segítettek abban, hogy a fájdalom, a bűntudat és a szégyen haraggá, dühvé alakuljon - azt már sokkal könnyebb kiadni, kidühöngeni, kisírni, kikiabálni magunkból, mint a nagyon alacsony rezgésű szégyent, ami kiabálás helyett csendesen és alattomosan munkálkodik a lélekben, és olyan vágyakat ébreszt az emberben, hogy bárcsak nyílna meg alattam a föld, hogy szép csendben eltűnhessek. Soha többet. Köszönöm a legnagyobb megalázómnak, hogy azt tette, amit - már nem akarom kiverni a fogát. :) Tudom, hogy amit tett, neki sokkal nagyobb kereszt marad annál, mint amilyen jót tett velem azzal, hogy a leggyengébb pontomon alázott meg. Velem jót tett - a többivel majd ő elszámol saját magában, az már valóban csak az ő dolga. 

Segítsetek másoknak azzal, ha ismertek ilyen embert, legyen férfi vagy nő, hogy felhívjátok a figyelmüket arra, hogy amíg szégyen és bűntudat gyötri őket bármivel kapcsolatban, addig messze állnak attól, hogy valóban szeressék és elfogadják önmagukat - pedig ez az egyik legfontosabb dolog az életben ahhoz, hogy végre elkezdhessük élvezni az ittlétünket.

1 comment: